Éjjeli fények

A lakótelep egyik legforgalmasabb étterme és az ahhoz tartozó kocsma a Balassa család tulajdonában volt. A lakótelep forgalmas utcai részére a kiskertes étterem nézett, zöld tujákkal, fa asztalokkal és fa székekkel, aprócska sövénnyel körülvett terasszal, ahol el lehetett bújni az utca zajától, a kocsma pedig a lakótelep belső részén várta a betérő szomjazókat.

Balassa úr vezette az üzleteket, szerezte be az árukat, Balassáné meg intézte a könyvelést, a munkaügyis dolgokat, és néha besegített a felszolgálásba is, amikor csúcs járton üzemeltek.

Volt egy nagyon szép lányuk is, Dettike, aki a helyi suliban fejezte be a nyolc általánost, majd egy patinás gimibe került. A lakótelep összes pasija róla álmodozott, ami nem is volt meglepő, hiszen modellalkattal áldotta meg a sors, sosem tudott elhízni, szőkés-barna enyhén göndör hosszú haja volt, zöld szemek, nagyon szép arc, de ehhez a szépséghez valami elviselhetetlen nyafogós, hisztis, durcás magatartás párosult.

El volt kényeztetve: ha a suliba nem azt a tolltartót kapta meg, amit kinézett magának, akkor ment a durci. Ha a gimiben nem vehette fel azt az enyhén utcanős miniruháját, amit szeretett volna, ment a hiszti és a csapkodás. Most érettségi után, meg azon ment a műbalhé, hogy ő nem akar dolgozni. Neki kell egy szoliszalon, vagy egy kisebb üzlet, ahol a napi nyolc órát ellustálkodhatja. Ő nem fog alkalmazottként dolgozni.

Rendben van. Balassa úr már évek óta bánta, hogy annyi mindent megengedett a gyereknek, és megnevelni egy 18 éves lányt, nem lehet. Így Detti bekerült a családi vállalkozásba, és az étteremben segédkezett: a legtöbbször felszolgált, kivitte a rendelést, vagy éppen a számlák rendezését intézte. Ha akart, akkor szorgalmasan tudott dolgozni, mindenféle nyavajgás, és pofavágás nélkül. Amikor valaki beteg lett, akkor neki kellett helyettesítenie, és ebbe még a mosogatás is bele tartozott, vagy a konyhában a saláták előkészítése.

Egy hónap múltán Dettinek nagyon elege volt mindenből: fájtak a lábai a sok álldogálástól, izomláz volt karjában a mosogatás miatt, és amit a legjobban gyűlölt, az a konyha szolgálat volt.

Egy nap után tiszta zsír volt ahaja a konyha gőzétől, a műkörmei letöredeztek a mosogatás miatt, nem bírta az illatokat, nem bírta, amikor egyszerre 20-30 koszos tányért hozott vissza a felszolgáló srác. Ismét elkezdődött a nyafogás:

-         Jaaj, papa ez olyaaan nehéz!

Dettit mindenki tisztelte, mert gazdag lány volt, nem kevés pénzt költött arra, hogy ez látszódjon is rajta: minden héten műkörmös, kéthetente kozmetikus, havonta fodrász, napközben meg szolizás, fitnesz szalon, legalább két óra aerobik. Életerős turmixok fogyasztása a fitneszterem központi részén, ahol mindenki megcsodálhatta az idomait, és a lehető legdivatosabb ruhák szakszerű kiválogatása. Balassa úr már attól szíbjatkapott, hogy mennyi pénzt kell adnia a lányának.

Azon a nyáron Balassáék éttermében kaptam munkát, 14 éves kis csitri voltam, és ez volt a legelső feketén fizető diákmunkám, szülői engedéllyel. Anyu megbeszélte Balassa anyukával, hogy kezdetnek két hétig olyan mindenes leszek a konyhában, délutántól, egészen zárásig. A szüleim akkor határozták el, hogy megkóstoltatják velem a munka ízét, szerezzek tapasztalatot arról, hogy milyen a nagy betűs ÉLET, hogy mindenért meg kell dolgozni.

Az első napom rémes volt, kezdtem kapisgálni, hogy Dettike miért nem bírja a konyhát. Mosogattam a csupa zsír edényeket, aztán el kellett pakolni a már leszáradtakat, krumplit kellett pucolni, zöldséget mosni, felaprózni, kockára vágni, a poharakat csillogóra törölgetni, felmosni a zsírtól ragadó konyhakövet, a visszajött tányérokról a maradékokat a moslékba önteni. Legalább a malacok jól laktak, amennyi maradék kaját összekapartam egy nap. Az első, keményen ledolgozott nap után hulla fáradtan jöttem haza, és a folyosón összefutottam Dettivel, aki éppen egy igazi, kurvás szerelésben indult bulizni.

-         Micsoda szagod van, fúj! – kezdte a nyávogást – Én a helyedben gyorsan lefürödnék!

Hiába fontam be a hajamat, tettem fel kontyfélébe, és kötöttem rá még egy kendőt is, az olajszag, a zsírszag, a kajaszag beleivódott mindenembe, mindenhova. Két lábon étlap effektus,elég volt megszaglászni, és az az napi étlap fő fogásait érezni lehetett. A körmeim a víztől elgyengültek, a kezemnek hiposzaga volt, a lábaim fájtak, és alig vártam, hogy leüljek.

Anyámék elégedetten vették tudomásul, hogy jól alakul az ellenem kitervelt projekt, el fog menni attól a kedvem, hogy ne tanuljak tovább.

Nemsokára úgy pörögtem az étterem konyhájában, mintha mindig is ott dolgoztam volna, megszoktam a strapát, a kapkodást, a mosogatást. Nemsokára már egyedül készíthettem el az apróbb salátákat, a tányérok kisebb díszítését is kipróbálhattam, persze szigorúan konyhafőnöki felügyelettel.

Ezalatt Dettike a kinti pultban ásítozott, és reszelgette a körmeit. Nyár volt, nappal hőség, esténként meleg, fülledt idő, volt forgalom rendesen. Egyik nap egy új felszolgáló fiú érkezett hozzánk, egy nagyon jóképű, rövid barna hajú srác, Tomi. Először bent dolgozott velem a konyhában, aztán kikerült felszolgálónak, végül pultosnak.  Tizenkilenc éves volt, mint Detti, állandóan ökörködött, és a nap egy szempillantás alatt elrepült, amikor velünk volt. Időközben az én kettő hetes próbaidőm is megnyúlt, és egész nyárra maradhattam.

A felszolgáló lányok azonnal felfigyeltek Tomira, egyre szebben, kihívóan öltözködtek, adtak magukra, próbálták a figyelmét felkelteni, és ez Dettinek is feltűnt. Pár nap alatt fülig beleszeretett a srácba, és bármit tett, mintha észre sem vették volna. Megszokta, hogy mindenhol feltűnést kelt, mindig ő van a középpontban, most meg…

Hiába öltözött elég kihívóan, nem jött be; hiába vett fel köldökig kivágott felsőt, nem jött be; hiába hordott egyre gyakrabban miniszoknyát, farmer kisnadrágot körömcipővel, ez sem segített.

Saját magának randikat szervezett az étterembe, a legmeghittebb részen bolondította egy-egy pasi fejét, hátha Tomi észreveszi, és meglátja őt, de ez sem használt semmit. A legutolsó próbálkozása az volt, amikor bokaficam imitálással próbálkozott, és direkt megbotlott az étterem kiskertjében. Azonnal pattant mindenki, hogy segítsen neki, de ő csak egyvalaki segítségét fogadta el. Tomi be is vezette a főnök irodájába, és leültette a kanapéra, a lány meg igyekezett olyan közel hajolni az arcához, ahogy lehetett, de a csókot már nem tudta kivitelezni. Mérgében gyorsan felugrott, becsukta a fiú orra előtt a helyiség ajtaját, nehogy ki tudjon menni, és kiabálni kezdett Tomival:

-         Te miért nem veszed észre, hogy bomlok utánad? Nem látod mennyire kitettem magamért, miattad???

Tomi figyelmesen, rezzenéstelen arccal hallgatta, és nézte őt.

-         Nem kell egy hisztis, elkényeztetett kisasszony barátnőnek, akit el kell tartani, mert képtelen minden nap dolgozni menni. Nem szeretem az ilyen lányokat. Ha akarsz tőlem valamit, változz meg!

Detti tombolt a méregtől, csapkodott, hisztizett, kiabált, szidta a fiút otthon a szülei előtt, hogy mennyire rossz munkaerő, ki kell rúgni, mennyire tisztességtelen ajánlatot tett neki, és még megannyi apróság. Balassa apuka csak mosolygott az orra alatt, Balassáné észrevette, hogy a lánya fülig szerelmes, talán életében először, Tomi pedig továbbra is az étteremben dolgozott.

Detti nem próbált megváltozni, továbbra is élte az elkényeztetett, gazdag lányok életét, páváskodott, élvezte, hogy mindig ő áll a középpontban. Ez a nyár így telt el.

Az utolsó munkanapomon Tomival és a konyhás nénivel álldogáltunk az étterem előtt, zárás volt, majd csak ketten maradtunk:

-         Judit, sajnálom, hogy már nem leszel hétfőn! – bolonfozott Tomi – Kit fogok én ugratni egész nap?

-         Majd Dettikét, te agyas! – válaszoltam pimaszul, aztán kaptam is egy kokit a fejemre. – Kezdődik a suli, elsős gimis leszek, anyuék meg nem engedik, hogy tanulás mellett dolgozzak. Talán csak hétvégén, de ez sem biztos.

-         Majd szólok pár szót az érdekedben, kiscsaj!

Ekkor megjelent Tomi barátnője, egy ugyancsak gyönyörű, magas, barna hajú lány, és amikor megcsókolták egymást, akkor lépett ki az étteremből az egész Balassa család. Detti arcán valami megmagyarázhatatlan árny suhant át, mintha kitépték volna a szívét a helyéről, szinte levegőt sem tudott venni. Elnémult, kővé dermedt, és nézte a férfit, ahogy mást ölel magához. Nem bírta magát tartani, és sírva elszaladt, majdnem fellökve a barna lányt.

-         Ez meg ki volt? – kérdezte Tomi barátnője

-         A főnököm elkényeztetett, hisztis lánya! –súgta a választ a fülébe.

Szeptemberben még nem mehettem dolgozni, de októbertől karácsonyig minden hétvégén, de csak szombaton és vasárnap, besegíthettem az étterem konyhájában. Amikor egy hónap kihagyás után visszatértem, rengeteg mindenről számoltak be a régi-új kollégák.

Detti munkát vállalt, és egy rendezvény szervező vállalkozásnál dolgozik lassan kettő hónapja, partikat szervez, tervez, kiviteleztet, és elég ügyesen csinálja. Szabad idejében besegít az étteremben, ha kell mosogat, felmos, felszolgál, és nincsenek hiszti rohamok, nyafogások, nincsen pénz kunyerálás a papától. Lerakta a jogsit, és valamikor ő megy beszerezni az étterem árúit. A saját, megkeresett pénzéből tartja fent magát, és a kifizetendő számlákba is besegít, pedig erre sosem kérték. Nagyon nagy változás ez.

Detti teljesen kicserélődött, alig ismertem rá, amikor együtt mosogattunk el egy hatalmas adag tányért. Még mindig jól nézett ki, de az összes rossz tulajdonságát és költséges szokását eltemette: eljárt futni, így nem kellett az edzőteremre pénzt költenie, havonta egyszer ment el fodrászhoz és a kozmetikushoz, a műkörmökről leszokott, és már nem csavargatta el a pasik fejét, és nem szórakozott velük úgy, mint egykor.

-         Valakit nagyon szeretek, és más nem kell! – volt a válasza a miértre.

Tavasz végén Tomi beállított egy fehér dobozzal, ami piros masnikkal volt átkötve, és valami kapirgált benne. Detti születésnapjára hozta, és egy apró, fekete-szürke pici spániel kölyök nyüsszögött a kartonlapok között. Még aznap összejöttek ők ketten, és megkezdődött a felhőtlen boldogság kezdete.

Mint kiderült, Tomi egyáltalán nem volt rászorulva a munkára, és a havi fizetésre, mert a szüleinek jól menő vállalkozása volt. Neki is próbatétel-féleség volt az, hogy tud-e dolgozni minden nap.

Hatalmas esküvőjük volt a következő nyáron: Detti hófehér, uszályos esküvői ruhában ment férjhez, talán életemben nem láttam ehhez fogható ruhát. Gyönyörűen vakított a nyári napfényben. A szülei eladták a panellakásukat, és vettek az új anyósékkal közösen egy kertes házikót a fiataloknak.  Minden szépen, és jól alakult, ahogy az meg van írva a nagy könyvben: boldogság, házasság, örök szerelem, gyerekek…

Majd a sötét felhők.

Eltelt több mint tíz év...

Most májusban, mikor a kutyámat sétáltattam a parkban, Tomit véltem felfedezni egy még mindig elég jóképűnek tűnő férfiban. Oda is mentem hozzá:

-         Tomi?

-         Igen? – nézett rám mosolyogva, nem ismert meg, közben egy-egy pillantást vetett a játszótér felé, ahol a gyerekei szaladgáltak.

-         A kiscsaj az étterem konyhájából – kezdtem – 1996 nyara, a zsíros étterem...

-         Kiscsaaaaj! – kiáltott fel, és nem győzött csodálkozni rajtam – Istenem, nem ismertelek volna meg, nagyon megnőttél! Igazi nő vagy!

-         Tudod, rút kiskacsából hattyú lesz! – vigyorogtam én is.

Tomin nem látszott az idő nyoma, ugyan olyan jóképű pasi maradt, mint egykor volt, csak egy picit férfiasabb kivitelben, pici szarkalábakkal a szeme sarkában, de ez csak akkor látszódott,  amikor nevetett.

Nagyon megváltozott az életük, és amit eddig pletykának hittem, és innét-onnét hallottam szóbeszédként, az mind igaz volt. Az esküvőjük után minden simán ment: dolgoztak, saját kis vállalkozást hoztak létre. Detti szült egy kisfiút, majd depressziós lett, és rászokott a könnyebb drogokra. Unatkozott, nem tudta lekötni magát. A gyerekkel egy dada foglalkozott. A második kisfiú születése után, mintha javult volna a helyzet, de ismét nem bírta a nyomást, a gyereksírást, jöttek a nehezebb tudatmódosítók. Időközben a nagyszülőkhöz költöztek, el kellett adni a családi fészket, mert Detti rengeteg pénzt elköltött, és egy-egy finomabb drog beszerzése elég költséges mulatság lett.

A nagyszülőkhöz költöztek, Detti meg elvonókúrákra járt, egyre jobban lefogyott, már nagyon nem volt a régi. Ellustult, képtelen volt dolgozni, egész nap csak a lakásban járkált, késő estig fent volt, a gyerekekkel sem törődött, mindig bulizni járt, majd egy napon összeesett. Szanatóriumba került, Tomi meg egyedül maradt a gyerekekkel, és a nagyszülőkkel közösen intézik a mindennapi teendőket.

- Szóval ez történt, kiscsaj! – mondta az egészbe beletörődve Tomi, és a gyerekeit figyelte, ahogy a kötélen csimpaszkodva mászkáltak a váron – Már elváltunk, a gyerekek nálam vannak, felváltva hétvégéznek a nagyszülőkkel. Detti hol felbukkan, hol eltűnik, hol egészséges, hol nem, helyrepofozzuk, és amint jobban érzi magát, és úgynéz ki, mint régen, azonnal eltűnik, és hónapokig nem látjuk Én már nem tudok neki segíteni, sok volt ez a tíz év, feladtam. Új életem van ...

Minden kornak megvan a maga szépsége, tartja a szóbeszéd. Fiatalon az ember sürög-forog, pattog, pörög, és él bele a nagyvilágba, aztán ez egyre csendesebb lesz, más célok lesznek a fontosak, megnyugszik, gyereket nevel, terelgeti a családot az élet ösvényein, végül a gyerekek kirepülnek, és csend lesz. Nagy csend. Újra lehetőség van, vagyis lenne a pörgésre, arra, hogy szabadon, kötöttségek nélkül élje az ember az életet ismét úgy, mint hajdanán…de…

Valaki nem ilyen szerencsés. Valaki öregségére megrokkan, nem tudja ellátni magát, valaki idősotthonba „csukódik” a család által, és valaki önként vonul be, hogy ne legyen egyedül. A lehetőség mindenre megvan.

A lakótelepi Idősek Otthona valóságos zsibvásárhoz hasonlít délutánonként. Gyönyörű környezet, szép zöld kert, 2 szintes épület, széles fekete lépcsők, a magasból lelógó páfrányok miatt olyan érzés keríti hatalmába az embert, mintha őserdőben járna. Az aulában kisasztalok sora áll, és délutántól hatalmas pókermeccsek, kanaszta csaták, és römi lapok suhognak a levegőben. Halkan szól a zene, előkerülnek a bodzaszörpös üvegek, és megy a játék. Aki éppen nem kártyázik, az kötöget a sarokban, vagy varrogat, vagy az unokának készít valamit. Idős hölgyek, és urak hangjai pezsegnek a térben.

Minden héten, csütörtök délután ez a pezsgés egyre hangosabb lesz, egyre jobban pörögnek a fiatalok. A lányoknak hevesebben ver a szívük, és készülődnek, a srácok meg nyugodtan ülnek a kártyaasztalnál, és rázzák a fejüket, amikor az elsuhanó asszonykájukat látják teljes lázban égni. Nem értik, hogy minek ez a nagy felhajtás, és csak komoran néznek. Néha az az érzésük, hogy az asszony meghibbant.

De vajon miért tört ki ez a láz már megint?

Minden pénteken buli van a helyi közösségi házban, nevezhetjük inkább Teadélutánnak, na de nem úgy, ahogy azt az angol filmekben látjuk. Itt nincsen komolyzene, meg teaszürcsölgetés fehér porcelánpohárkából, és nem kell szorosan összecsukott térddel, egyenes háttal ülni a széken.

Hol élünk?

A modern kori Teadélután a bulizásról szól: egy meghívott nyugdíjas zenekar adja a talp alá valót, hideg svédasztalok várják a táncolni vágyó fiatalokat, van büfé is, és a nagy táncterem melletti aulában vannak a beszélgetős fotelek, ahova ki lehet ülni, ha már hangos a zene. A táncteremben a kicsi pódiumon foglal helyet a Zenekar, közvetlenül a falak mellett az egyik oldalon a svédasztalok sorakoznak, a többi részen az ablakok előtt meg a székek. A nagy bordó függönyök össze vannak húzva, a diszkó gömb már bevetésre készen figyel a csillárok között, és pontban hat órakor, az elsőként felhangzó nótaszóra, forogva szórni kezdi a fényét a táncparkettre.

Ez az oka a pörgésnek és a sürgés-forgásnak minden csütörtökön. A hölgyek lázban égnek, ki süteményt süt a nagy mulatságra, ki az üdítőt hozza, valaki kiszalad venni egy kisruhát, vagy egy tarka kendőt, valaki elszalad a szabóhoz, a cipészhez, és a legszentebb helyre is el kell jutni a héten: a fodrászhoz, és a kozmetikushoz. Ezt kihagyni nem szabad. Akiknek nem sikerült időpontot foglalniuk, azok meg a házi praktikák jól bevált sorához fordulnak, és a barátnőkhöz.

Az oldalsó szomszédban Éva néni és Feri bácsi lakott, békességben, nyugalomban. Feri bácsi a helyi Zenekar, az Öreg Lókötők oszlopos tagja volt, ő játszott a szintetizátoron, és még énekelt is. A maga 68 évével elég jól festett: szép magas, daliás ifjú volt, elől kopaszodó, hátul még barna rövid hajjal, és mindig elegánsan öltözködött. Egy rövidke, délutáni sétához is magával vitte a szürke öltöny felsőt, és a szürke kalapját. Pedáns öregúr, aki tisztában volt a körülötte zajló világgal, és mindenről volt elképzelése, gondolata. A szelleme ugyanolyan fiatal volt, mint suhanc korában.

A felesége, Éva néni minden koncertre elkísérte, felügyelte az eseményeket: rosszallóan leste a dáridózó hölgyeket, akik az ura körül legyeskedtek. Vigyázott az erkölcsökre, vagyis a férje erkölcsére, és a saját maga becsületére is.

A művelődési ház előtti téren fellendült az élet: sorban érkeztek a puccos dívák, az öltönyös urak, szálltak a kendők, suhogtak a tarkabarka szoknyák, a pirosító is tökéletes volt a hölgyek arcán, és mindenki mosolyogva lépett be a Helyre, ahol az Öreg Lókötők már készen álltak a dáridóra.

A svédasztalokra rákerültek az otthonról hozott sütemények, torták, a szörpök és az üdítők, a büfé előtt már ment a trécselés, a beszélgetős fotelokat színes alakok foglalták el, és a hét eseményeit mesélték egymásnak.

A mikrofon besípolt, majd megszólalt a zene, és a tánctér azonnal tele lett színesen pörgő-forgó szoknyákkal, kurjongatásokkal, nevetgélésekkel. Megkezdődött a késő estig tartó mulatozás. A Lókötők sorban játszották az ismert falusi nótákat, aztán feldolgozások, amikor meg pihenő volt, akkor meg a magnó pótolta a zenét. Ilyenkor a zenekar is tudott táncolni, enni, inni, és a hölgyeknek udvarolni, mármint, akinek erre lehetősége volt.

Anti bácsi volt az énekes, Feri bácsi volt a szintetizátor varázslója, Karcsi bá’ verte az ütemet, Misi bá gitározott, és Tamás bácsi trombitált. Mindenki hozta magával élete párját is, és a szünetben ment a lányok pörgetése.

Egyedül Feri bácsi nem boldogult az ő ősz hajú Évájával; az asszonyka megmakacsolta magát. Sosem akart táncolni, mert ő már túl öreg ehhez, mindig rossz kedve volt, ha nem az ő süteménye fogyott el elsőként, és nem az ő szörpjét dícsérték az egekig. Mindig volt, ami miatt morogni kellett, és ami miatt Feri bácsinak még az élettől is elment a kedve. Volt kérlelés, volt gyerekes fenyegetés, volt magyarázás, de semmi sem segített. Éva néni hajthatatlan volt: járkált a tömegben, mint egy páva, és felügyelte a párja erkölcsét.

A hetek, és a mulatozások elteltével a helyzet egyre feszültebb lett. Éva néni már  pénteki dáridó előtti napokban szívni kezdte Feri bácsi vérét, heccelte, morgott, és dünnyögött az orra alá, hogy egy ilyen vén fajankónak, mint amilyen ő is, minek kell holmi zenekarban bolondot csinálnia magából, miért nem tudnak békésen és csendben otthon ülni, és tévézni. Milyen fárasztó elkészülni a délutánra, és végig unatkozni az egész dáridót.

A buli utáni napokban meg azon ment a parázs vita, elsősorban Éva néni részéről, hogy a több hölgy milyen erkölcstelen módon öltözött fel, hiszen ebben a korban már nem illik piros szoknyában táncolni, és piros szalagot kötni a hajba. Nem illik térdig érő szoknyát felvenni, és magas sarkú cipőben tipegni. Nem illik flitteres, csillámokat szóró elegáns fekete felsőben páváskodni a teremben, és nem illik hangosan nevetni, viháncolni, és ami a legrosszabb és a legerkölcstelenebb dolog: nem illik a más férjét leszólítani.

A hölgyek elég sokszor megtalálták a Lókötőket a szünetben és beszélgettek velük, számokat kértek. Feri bácsi a barátaival együtt, pedig beszélgettek, dicsérték a süteményeket, a ruhákat, a frizurát, beszélgettek az élet apró örömeiről, és ez nem tetszett Éva néninek. Ilyenkor ő csak ült a férje mellett, és a méregtől vörös arccal, szikrákat szóró tekintettel nézett minden idős hölgyre, aki oda merészelt hozzájuk menni. Mindenki tudta, hogy Feri bácsi nős ember, és a felesége mindig itt van. Házasságtörésről és paráználkodásról szó sem volt, még a gondolata sem született meg senki fejében, csak Éva néni gondolataiban jelent meg a zöld szörny. Úgy érezte, hogy őt senki sem veszi észre, hogy a férje sem kíváncsi rá. Pedig lett volna, csak Feri bácsi a sok-sok morgás, rosszalló tekintet, és elutasító magatartás miatt feladta ezt az egészet. Megunta a könyörgést, ha táncolni szeretett volna, nem mással, csak a párjával, megunta a magyarázkodást azért, ami meg sem történt, és belefáradt ebbe az egészbe. Ráadásul mindezt ezerszer elmondta Éva néninek, aki mintha meg sem hallotta volna, csak mondta, és mondta, és mondta a saját kis véleményét erről az egészről.

Éva néni házsártos házisárkánnyá avanzsált a hónapok alatt: Feri bácsit nem engedte be a lakásba, csak akkor, ha a folyosón leveszi a cipőjét. Feri bácsi nem gyakorolhatott délelőttönként a szintetizátoron, és nem tanulhatott új számokat, főleg hangosan nem. Ha fülhallgatóval gyakorolt, akkor az volt a baj, hogy Éva néni mondókáját nem hallotta, ha hangosan, akkor meg mindig fájt a feje a párjának. Ennek a vége az lett, hogy minden héten 2 alkalommal egy bérelt teremben próbált a zenekarral, ami csak fa volt az amúgy is lobogó tűzre.

Éva néni egy sor szabályt bevezetett, és mindezt csak azért, hogy bosszantsa Feri bácsit; bosszút akart állni, mert rá sosem hallgat, és sosem törődik vele, amikor pénteken mulatoznak.

A levegő igazán puskaporos volt, és fel is robbant decemberben, a karácsonyi partin. Az idősek otthonában meglepetéssel készültek a Zenekarnak. Mindenkinek vettek egy ajándékkosarat, amiben süti, finom bor, és pár apróság foglalt helyet.

A dáridó első szünetében került sor az ajándékozásra, és az egyik nagyszájú idős hölgy konferálta fel az eseményt. Feri bácsi egy házaspártól vette át a csomagot. A hölgynek járt kettő puszi, az úrnak egy kézfogás, és egy baráti ölelés, és kölcsönös hátba veregetés. Éva néni meg mindezt végig nézte, de a ködtől, ami hirtelen elborította, már nem látott semmi mást. Csak a másik nőnek adott két puszit látta maga előtt, egymás után.

A pezsgős poharat a földhöz csapta, a terem elcsendesült, ő meg kiabálni kezdett Feri bácsival. Az öreg értetlenül állt, az ajándékkosárral a kezében, az asszonykája meg hangosan kiabált, hogy mindent tud, tudja, hogy megcsalta, látta azt a puszit, és itt már nem kell letagadni semmit sem!  

Kínos percek voltak.

Éva néni csapkodott, vagdalkozott, majd mérgesen haza sietett, Feri bácsi meg tanakodott, hogy mi legyen. Végül döntött: végig játszotta az estét, és a szokásos időben elindult haza. Amikor kilépett a liftből, és befordult a folyosóra, meglátta, hogy az utazó táskái a lakásajtó előtt vannak, megtömve. Kopogott, megpróbált bemenni, de a kulcs a zárban volt belülről, nem jutott be. Éva néni hangosan visítozott vele, hogy ezt kell elviselnie több, mint harminc év házasság után, megcsalja, és ráadásul nyilvánosan, mindenki előtt megszégyeníti őt.

Feri bácsi magarázta, hog mi történt, nem egyszer, nem kétszer, hanem többször, végü feladta. Haza telefonált a fiának, aki nemsokára meg is jelent a vén lókötő utolsó lehetőségként felhívta őt hogy jöjjön haza, beszéljen az anyjával. Nem sikerült.

Egy hónap múlva Feri bácsi beadta a válópert, és 69 évesen elvált férfi lett. Éva néni persze nehezítette a dolgot, hogy ő megbosszulja az öreg tetteit, és nem kap semmit, nem fog osztozni semmin.

A zene felszerelését kitette az ajtó elé, fel sem hívta az öreget, hogy vigye el, a ruháit zacskókba téve kidobta a szemétledobóba. Minden tárgytól, ruhától, emléktől megszabadult, ami Feri bácsié volt.

Minden pénteken a művelődési házban felhangzik a nótaszó, és pörögnek a szoknyák, a puccos dámák sorban érkeznek, illatfelhőben gomolyogva. Csillog a flitteres, strasszos ruhájuk, bebondorított és göngyörített, tupírozott frizurák sorakoznak fel, járják a táncot késő estig.

Feri bácsi lelkesen zenél a Vén Lókötőkkel, és udvarol egy özvegy hölgynek, akit nemrég megismert. Éva néni pedig bosszankodva ül péntek esténként a tévé előtt, és unatkozik.

A szembe szomszéd családja egészen egyszerű életet élt: papa, mama, és a gyerekek. Reggel időben ébredés, reggeli, készülődés, mindenki elsiet a dolgára, suliba, dolgozni. Délután vásárlás, takarítás, este vacsi, és tévézés. Veszekedések, hogy ki mit vegyen fel, hogy ki mikorra érjen haza, és hogy egyáltalán randizhatnak-e  a gyerekek. Az élet apróságai, főleg akkor, ha kettő lányt kell felnevelni.

Ez az egészen egyszerű élet akkor ért véget, amikor a kettő lány kirepült a családi fészekből: az idősebbik egy győri egyetem kedvéért, a fiatalabbiknak meg megadatott az a lehetőség, hogy 19 évesen saját önkormányzati lakásba költözhessen a meghalt nagymama által.

A szürke életet azonnal felváltotta egy színesebb, új élet. Elsősorban a lányoknak, de a szülők…

Csend borult az egykor hangos, kettő és fél szobás lakótelepi betonlakásra. Csak a szomszédok zörejei maradtak meg: a fúrás, a hangoskodás, a bumm-bumm zene pufogása, és a szombat reggeli zupogások hangjai.

Már nem kellett négy emberre főzni, már nem kellett lesni esténként az órát, hogy mikorra ér haza a gyerek, meg hol kujtorog, már régen elmúlt éjfél. Üres lett minden.

Vilma, a gyerekek anyja a lakótelepei postán dolgozott; hol a leveleket vette fel, hol a csekkes befizetőhelyen csücsült, hol a csomagokkal ügyeskedett. Mindig nagyon csinos volt, az eddig megélt 47 nyár nem hagyott nyomot az arcán. Persze, amikor mosolygott, akkor már a kisebb szarkalábak megjelentek a szeme sarkában, de ez csak szebbé tette.  

Rövidre vágott, vörösre festett divatos hajat viselt, finom, szolid smink, és kellemes illat lebegte körül. Ő volt minden lakótelepi kedvence.

A gyerekek kirepülése után viszont valami történt. Az ember azt hiszi, hogy ilyenkor megváltozik egy szülő élete, hogy újra a sajátját élheti, ami nem lehet azért annyira könnyű, mint azt gondolnánk. Újra lehetőség van eljárni moziba, sétálni, élni a régi hobbínak, vagy egymásnak. Nem kell a gyerekekre figyelni, gondoskodni róluk, minden lépésüket figyelni. Már nem.

Vilmának komolyan üres lett az élete. Kongott. Furcsa volt munka után bevásárolni, furcsa volt kevesebb ebédet főzni, mint eddig; furcsa volt, hogy nem kell haza sietnie, hogy mindennel időben elkészüljön.

Munka után haza ment, összedobott valami meleget magának, és a férjének, kitakarította a lakást: összesöpört, felmosott, és ezzel véget is ért a tennivalók sora. Az üres időben nem tudott mit kezdeni magával, és egy nap előkerült a szekrényből a jó öreg Brandy-s üveg, amiből csak akkor kortyolgattak, amikor vendégeik voltak. Az üveg mellé járt egy pohár is, amit már egyre gyakrabban kellett megtölteni, és mindezt úgy, hogy a férje rá ne jöjjön.

A Brandy-s üveg kicserélődött, felváltotta a további testvérek rohama: a kannás bor a mosogató alatt, a vodkás üveg eldugva a lisztek mögé a polcon, a kis feles üvegek a rumaromák, és a tortadíszek mögé állítva. A sörös üvegek látható helyen voltak a hűtőben, mert egy-egy üveg lecsúszhatott a vasárnapi rántott húsos, petrezselymes krumplis ebéd után.

Vilmán eleinte nem látszott a változás: időben bejárt dolgozni, ugyanaz a kellemes illat terjengett körülötte, mindig tökéletes volt a frizurája, de az üres kongás egyre nagyobb lett körülötte. Munka után egyesen út vezetett a helyi kocsmába, ahol 2-3 pohárka Vodkát legurított, mert ennek sosem volt szaga, és innét ment haza. A dohányszag megszokott volt otthon, mert a férje évek ót bagózott, ezt legalább nem kellett elrejtenie.

Karácsonykor a gyerekek észrevették, hogy valami nagyon nincsen rendben Vilmával. Rátaláltak a dugi üvegekre, amiket a lakás minden egyes pontjába eldugott: a konyhában, a kis szobákban, és már a mosdóban és a fürdőben is volt. Valami történt az anyjukkal: már nem volt olyan nett, mint eddig. A haja lenőtt, a vörös festék fakó rőt lett, az arca több évet öregedett, nagyon sokat lefogyott, és amikor megszólalt… hátrálni kellett pár lépést. Már nem volt elég a mentolos rágó.

A következő hónapban Vilmát kirúgták a postáról, mivel képtelen volt figyelni. A munkahelyére is bevitte a felest a táskájában, a wc-n gyorsan meghúzta, és visszaült dolgozni. A csekkeket összekeverte, leszámolni nem tudott, ráadásul egyre többet késett, és volt olyan nap is, amikor a délutános műszakját félig becsípve kezdte meg. Nem egyszer haza is küldték, figyelmeztették, beszéltek vele, ám a türelem mostanra elfogyott.

A férje pedig? Ki tudja. Nem vette észre vagy inkább nem akart tudomást venni a dolgok állásáról. Sosem veszekedtek otthon emiatt. Eltűrték egymást, megtűrték a másik szokásait, talán az együtt megélt évek miatt.

A kisebbik lány egy nap haza költözött, mert munkanélküli lett. Esze ágában sem volt ismét munkát keresni, inkább a könnyebbik utat választotta: az önkormányzati lakását kiadta albérletbe, így az anyagi forrása biztosítva volt, ő meg élt, mint hal a vízben. Minden pénzét ruhákra, bulizásra költötte el, az otthoni kiadásokba nem szállt be, későn járt haza, nem egyszer teljesen elázva, és ezt az apja nem nézte jó szemmel. Az otthoni veszekedések egyre elviselhetetlenebbek lettek, Vilma pedig rákényszerült a színlelésre: a családi fészekből ki lettek tiltva a folyékony barátai. Új megoldást kellett keresni: elrejtette a z üvegeket a folyóson futó csövek közé, a szemétledobóban a ledobó mögé, a szellőző vaslapja mögé, a földön heverő zacskók, kartonpapírok közé. A családjának az sem tűnt fel, hogy két üres tejes dobozzal képes kimenni a szemétledobóba, és hosszú percek múlva jön csak vissza, és az sem lett furcsa, hogy Vilma új hobbija a közös folyosó felmosása lett: naponta kétszer reggel és este, még hétvégén is.

A következő karácsony alkalmával egy új családtagot hozott a Jézuska: egy kutyust. A gyerekek azt hitték, hogy így lesz Vilmának elfoglaltsága, lesz kivel törődni, ha nincsenek itthon, és megoldódik az életük, minden helyre jön. A komoly beszélgetések nem vezettek eredményre, hiába sorolták el az anyjuknak, hogy mi történik vele: sok az üveg, sokat iszik, lefogyott. Mutattak róla képeket, hogy egy éve még így nézett ki, most meg. Vilma mindent tagadott. Ő nem alkoholista, ő tudja, hogy hol van határ, és hogy meddig mehet el. Nem vette észre a tükörben, hogy sok minden megváltozott: az arca fehér és beesett, a haja fakóbarna, lelapult, a ruhái kopottak, és az illat sem a régi. Teljesen megszokott lett, hogy sosem józan.

Pepperóni, a kutya igazi gyerek és alibi pótlékként szolgál: az új munkahelyről, ahol Vilma takarítónőként tevékenykedik, már érdemes haza sietni, mert sétálni kell menni. Ha esik, ha szakad, ha fúj, ha hőség van, Pepperónit le kell vinni.

Az egészségügyi napi kocsma-járat minden nap, pontban fél hatkor elindul, és Vilma sorban meglátogatja a kocsmákat, fontos információkat cserél az ismerősökkel: a kutyásokkal, és az ugyancsak alibiből kutyát sétáltató sorstársakkal. Hol a presszóban üldögélnek, hol a kocsma előtti füves részen álldogálnak az oszlopnak dőlve, hol a lépcsőházban húzzák meg a kisüveget.

Az egészségügyi sétáltatás végén pedig a kutya haza vezeti a gazdáját, Vilma jobbra-balra dülöngélve végig sétál a folyosón, nagy nehezen bejut a lakásba, becsukódik mögötte az ajtó, és ismét csend lesz az emeleten.